A falu mindig kialakította önmaga hierarchiáját. Gyermekkorom, a hatvanas évek Somlószőlősén sem volt ez másképp. Ennek a hierarchiának a csúcsán nem elsősorban a falu „választott” vezetői voltak, hanem olyan munkában, tisztességben megőszült emberek, akik addigi életükkel vívták ki a köz tiszteletét. Ki nem mondott, sehova le nem írt sorrend volt ez, ami a tiszteletre méltó bölcs öregembertől az átlag dolgozó embereken keresztül a falu bolondjáig tartott.
Nem mondom, hogy a falu bolondja volt az, aki e történetem egyik szereplője. Nem mondom, hisz’ már régen megtanultam, hogy nem az én dolgom ítéletet mondani mások felett. Gyermekkoromban sem engedték meg szüleim megmosolyogni, vagy esetleg kicsúfolni a félkegyelmű embert. Apám mindig azt mondta velük kapcsolatban, hogy elsősorban azért adjunk hálát, hogy nem én születtem ilyennek.
Ezért inkább úgy mondanám, hogy az itt alább említett Gézához egy kicsit szűkmarkúbb volt a jó Isten, amikor az értelmet osztotta. Hiszem hogy mindannyiunknak, így őneki is megvan a helye a Földön, és nem ok nélkül született erre a világra.
Géza, „főállásban” segédmunkás volt. Elvégzett a házak körül apróbb munkákat, fát vágott, kapált a Somlón, maltert hordott az építkezéseken. Fizetsége néhány forint, egy kis étel, és ami nem elhanyagolható, egy kis ital volt. Azok a hordó ízű „pimpós” borok, amit már nem lehetett ember elé tenni, Gézánál még dicséretet is kaptak. A pénzzel fura kapcsolata volt. Abban a régi világban, amikor a tíz, ötven és a száz forint is papír pénz volt, ő boldogan gyűrt a zsebébe három darab tízest, de mélyen megsértődött, ha ugyanazért a munkáért egy ötvenest kapott. Zsörtölődött, hogy becsapták, hiszen csak egy pénzt kapott.
Néha, ha más dolga nem volt, bejött édesapám suszterájába, és megkérdezte:
– Feri bászám, ninc egy kisz szutykó haszogatni?
Ez az ő olvasatában hasogatni való tuskót jelentett. Mivel nálunk elvétve se volt számára munka, a második kérdés az volt:
– Feri bászám, eszetleg adna egy kisz pohárkával abból a jófajta novájából?
Ebben az esetben apám mindig szavát vette a Gézának, mármint hogy abban az esetben tölt egy pohár bort neki, ha megígéri, hogy nem fog még egy pohárral kunyerálni.
Géza az ígéret után megkapta a pohár borát és leült a kuncsaftok számára fenntartott székre. Megfigyeltem, a maga módján illedelmes volt, sosem hajtotta le egy húzásra az italt, hanem láthatólag a jelenlétével akarta megtisztelni a kínálást.
Mivel ő beszélgetni nem nagyon szokott, csendesen ült a műhelyben és olyan figyelemmel nézte, ahogy apám verte a faszögeket a cipőkbe, mintha feltett szándéka lett volna a közeljövőben suszterinasnak állni.
Géza általában a falu minden asszonyát Mariszka nénémnek és Juliszka nénémnek szólította. Anyámat, aki a keresztségben a Gizella nevet kapta, ezzel számtalanszor felbosszantotta. Mindig azt mondta neki, hogy ha már kapsz nálunk néha napján egy-egy pohár bort, legalább a nevemet tanulnád meg rendesen.
A történet, amelyről most írok, egy november végi hétvégén történt. Csikorgó hidegre ébredtünk. Az árokparton a füvet vastagon belepte a dér. Ez az a fajta idő volt, amikor a hideggel együtt az ajtó résein bebújt a suszterájba az a megmondhatatlan valami, ami a szegény embert félelemmel töltötte el, és aggódva gondolt arra, hogy vajon elegendő tüzelőt gyűjtött-e télire.
Mire én felkeltem, anyám már vékony fából tüzet gyújtott a konyhai tűzhelyben, apám pedig a sparhelt kiszűrődő gyenge melegénél, kis kabátját összehúzva gyógyította a rossz cipőket. Iskola nem lévén, én egy indián regénnyel bevetettem magam az egyik szegletbe és legkedvesebb időtöltésembe kezdtem, olvastam.
A szél mintha figyelmeztetni akart volna a közelgő télre, néha nagyonkat fújt, és fütyülve dalolta a kéményben. – Vigyááázz!
Szinte szó nélkül telt el a délelőtt, csak apám ütemes kalapácsolása hallatszott. Indiános hevületemből édesanyám ebédhez hívó szava riasztott fel. Miután elköltöttük az ebédet, anyám a konyhaajtónál lévő hokedlire rakott nagylábasban elmosogatott. Gyermekként mindig elképedve néztem, hogy anyám keze hogy bírja azt a nagy forróságot. Mosogatás végeztével a lábas tetején az apró paprikás zsírcseppek igazságosan felosztották a területet.
Ebben a meleg, ételszagú állapotban, amikor a test elégedetten veszi tudomásul, hogy táplálékot kapott, csikordult az ajtó.
A mi Géza barátunk bújt be az ajtón. Elképedve néztem fel rá a könyvből. A csodálkozásom miértje Géza ruházata volt, ami a nagy hideg ellenére egy ujjatlan pulóver volt, alsó ruházat nélkül. Szutykos, meztelen karjai egészen el voltak kékülve. Dideregve ült le az apám melletti székre.
– Te, Géza! Miért nem öltözöl fel rendesen? Megfagysz te gyerek! – mondta apám.
– Jó ez így, Feri bászám, én megszoktam már.
Apám megcsóválta a fejét és dolgozott tovább.
Géza ült mellette és dörzsölgette fagyos kezeszárait, amelyek a meleg és a dörzsölés hatására hamarosan vörösre változtak.
Újra visszaült a csend a műhelyre. A könyv felett, fel-felpillantva figyeltem a melegedő fiatalembert. Láttam, hogy miközben élesztgeti átfagyott tagjait, szeme újra és újra a hokedlin gőzölgő mosogató lábasra tévedt. Anyám jelent meg a konyhaajtóban.
Géza szemét hol anyámra, hol a zsírosan csillogó mosogató vízre vetette. Szemében a sarokba szorított vad riadalmával, váratlanul, rekedt hangon megszólalt.
– Mariszka néném, nem merítene nekem egy tányérral abból a jó kisz leveszkéből?
Anyám szeme a „Mariszka nénémre”, mint a lecsapó vércse, szeme úgy villant, de mire megszólalt volna, gyorsan szálló mérgét valami döbbenet váltotta fel.
Elfehéredve nézett apámra, akinek megállt a kalapács a kezében.
A csend faltól falig rohangált a kis házban és pillanatok alatt belakott minden kicsi szegletet.
A könyvet, mint védőbástyát tartottam magam előtt és már tudtam, hogy a végtelen vadnyugati prérik hangulat a mai napra már végérvényesen tovaszállt.
Tekintetem riadtan ugrált apám tekintete, anyám párás szeme és Géza között. Rajta azt láttam, mintha megijedt volna a saját kérésétől.
A kézzel is tapintható csendet édesapám meleg hangja törte meg:
– Eridj, mama, üssél le két tojást ennek a szegény gyereknek!
Anyám szó nélkül befordult a konyhába. A fekete vas serpenyő kis zörrenéssel talált kiutat a kredenc aljából és halk koppanással landolt a sparhelt platniján. A kanál fagyos zsír lassú elégedettséggel csusszant a homorú serpenyő közepére. A tűz, mintha érezte volna, hogy most az ő feladata is megváltozott, vidáman kezdett pattogni a tűzhelyben.
Egymás után koppantak a tojások az asztal sarkán. A jellegzetes reccsenéseket hallgatva, érdekes módon egy pillanatig sem kételkedtem édesanyám matematikai tudásában, pedig az a „két” tojás öt vagy hat reccsenést hallatott. Visszaemlékezve akkori létünkre, valószínűsítem, hogy az volt az összes tojásunk.
A forró zsírban hangosan sercent a felvert tojás és néhány perc múlva, egy karéj kenyérrel körítve ott gőzölgött egy dísztelen, fehérmázú cseréptányéron Géza előtt. Az első mohó falatoktól alig kapott levegőt.
Édesapám a könnyes szemű anyámra nézett és ugyanolyan hangon, ahogy engem szokott dorgálni, ha mohón ettem az ebédet, szólt a levegőt is alig kapó fiatalemberre:
– Csak lassan, nem veszi el előled senki!
Én erősen belebújtam a könyvembe, de abban akkor valahogy lehetetlen volt olvasni. Lehetetlen, mert összefolytak benne a betűk.
Azokat a sorokat az a melegség folyatta össze az én szememben, amit akkor érez az ember, amikor elmondhatatlanul büszke a szüleire.
