Futva élünk, és benne futva olvasunk.
Ne tegyük! Keressünk egy nyugalmas helyet,
Töltsünk egy kis pohár Somlait,
Kortyoljunk egyet, vegyünk egy mély levegőt,
És úgy kezdjük az olvasást.
(egy kiállítás margójára. Ajka, 2005)
Csúnya, borús, nyirkos idő van. A nagy szürke felhők széles ecsettel szürkére festik az egész várost. Az amúgy sem túl szép panelházak a nyakuk köré tekeredett nehéz felhőkkel ridegen állják körül az utcán haladókat. A vizes járdán a hétköznapi rohanást levetni nem tudó emberek szaporázzák üzlettől üzletig. Szó nem, vagy csak ritkán hallatik. Keresem az emberek arcán, szemében az adventi várakozás örömét, de nem találom. A közelgő ünnepre csak a reklámtáblák és a villódzó fények emlékeztetnek. Nem! Nem így képzelem el a karácsonyi készülődést.
A művelődési ház ajtajában unott képű, üres tekintető tizenéves lány nagyot szippant cigarettájából és a kifújt füsttel tesz hozzá a körülötte lévő szürkeséghez. Sietve lépek be az ajtón. Kettős késztetés szaporázza lábaimban. Menekülni a kinti rideg hangulat elől egy fűtött meleg helyre, de hajt az újra találkozás várakozó öröme is, újra látni, megtapintani a képeimet. Néhány napja nyílott a kiállító teremben kiállításom, de már hiányoztak.
A teremben Margit néni, a teremőr, mosolyogva fogad. Kérdés nélkül mondja, sok ember nézte meg képeimet és szép visszhangja van a tárlatnak. Szavait megerősítendő, ismerős pár jön be a terembe. Távolról köszönnek és elindulnak a kiállítást megtekinteni. Margit néni, megragadva az alkalmat, hogy néhány percig ügyelek helyette, sietve elmegy, hogy megigya délelőtti kávéját. Leülök a sarokba. Időközben egy húsz év körüli pár is érkezett. Egymás kezét fogva meg-megállva haladnak a képek előtt, néha halk suttogó szavakkal szólva egymáshoz.
Hallani nem hallom, inkább csak érzem, hogy valaki ismét érkezett. Az ajtón vékony alkatú, kicsit hajtott, idősebb nő lép be. Léptei tétovák, mintha nem tudná, mitévő legyen. Ruházata kopott, sokat mosott, de makulátlanul tiszta. Rövid vékony kabátját látva automatikusan megjegyzem magamnak, úgymond nem az évszaknak megfelelően van öltözve. Kezében hártyavékony, átlátszó reklámtáska. Akaratomon kívül is látom tartalmát. Nem hosszú a leltárjegyzék, két darab kilós kenyér és egy poharas margarin. Nem szeretem ezeket a táskákat! No, nem az anyaga vagy a kinézete miatt, bár abban is van kivetni való, hanem a tartalma miatt. Jobb szeretek bővebben, választékosabban megrakott táskákat látni. Áll, nézi a képeket. Rátekint a következőre és elmosolyodik. Arcáról elpárolog a kintről behozott szürkeség. Nem tudom tovább figyelni reakcióit, mert az ismerős pár lép hozzám. Felállok, köszöntöm őket, és ők melegen gratulálnak. Az ajtóig kísérem őket és kölcsönös jókívánságok mellett elbúcsúzunk. Mikor eltűnnek a lépcsőfordulóban, megfordulok. Meglepődve látom, hogy az idegen nő áll előttem.
– Jól értem? Ön a festő?
Bemutatkozik, szava halk, selymes. Megszeppenve motyogom el a nevemet. Zavarom oka, hogy most látom, hogy a nő nem olyan koros, ahogy én azt elsőre láttam, talán néhány évvel lehet idősebb nálam. Görnyedt alakja, sovány arca, most már tudom, összefüggésbe van azzal a vékony oldalú és még vékonyabb tartalmú táskával. Láthatóan megilletődve, szaggatottan beszél.
– …tudja én nem szoktam… de mondták, hogy nagyon szép… bevásárolni voltam, gondoltam megnézem én is… és tényleg…
Megindulnak a falon a képek körülöttem és lassú körtáncba kezdenek. Lábaim úgy érzem nem érnek teljesen a földhöz, mintha egy láthatatlan erő emelt volna fel onnan. Talán el is repítene ez az erő, ha az érintése nem ránt vissza a földre. Kezével megérinti a karomat.
– Tudja, már rég nem volt gazdag karácsonyom… De most nekem is lesz ajándékom. Elviszem emlékeimben ezeket a képeket!
A karomon gyengéd, de határozott szorítást érzek. Szemembe mosolyogva mondja:
– Az Isten áldja meg a kezét! – köszön és gyorsan távozik.
Dermedten állok a teremben, valami köszönetfélét motyogva, de ő addigra már eltűnik. Felocsúdva kapom fel a kabátomat, nem is köszönve a kávéját kortyoló Margit néninek, trappolok le a lépcsőn, ki a kijáraton, szemmel kutatva az asszonyt. Bár nem tudom mit, valamit mondani szeretnék neki, de sehol sincs, eltűnt.
Odakint a délelőtti nap fényes karjaival széttolta a felhőket és bágyadt fényt bocsájt a városra. Ennek a gyenge fénynek most valahogy nagy melegét érzem. Vidám, piros arcú fiatalok tódulnak be mellettem a művelődési ház ajtaján. Felszabadult nevetésük, mint apró csengők csilingelése. Úgy érzem, mégis eljött az ünnep általam hiányolt hangulata. Régi ismerősöm jön, és nagy hangon köszönt. Mondja, hogy látta a kiállítást és gratulál.
– És mondd Zsoltikám, megérte elhoznod ide ezt a kiállítást? – kérdezi.
– Igen! Nekem már megérte! – vágom rá, és sietve lehajtom a fejemet.
Tudják, a férfiember olyan buta néha, hogy szégyelli azt a két kövér vízcseppet a szeme sarkában.
És most igyuk meg a pohárból a maradék bort.
Egészségünkre!
